A pásztorok életének egyik kiemelkedő eseménye volt április 24-e, Szent György napja. Az állattenyésztéssel foglalkozó népek körében az időjárástól és a legelők állapotától függően, hagyományosan ezen a napon történt az állatok első kihajtása a téli szálláshelyeikről, valamint a pásztorok, béresek fogadása, továbbá ettől a naptól számították az igazi tavasz kezdetét. A Szent György nap egy ősi pásztorünnep volt, ezért ehhez az időponthoz számos hiedelem és népszokás is kapcsolódik. Gyakori volt például, hogy a marhákat láncon, tojáson hajtották keresztül, s úgy tartották, hogy a jószágok ettől olyan erősek lesznek, mint a lánc és olyan gömbölyűek, mint a tojás. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a zöld ágnak is, amellyel az állatokat először hajtották ki a legelőre. „Úgy zsendüljön a jószág, ahogyan a zöld ágon a levél”- szólt a mondás.
A kihajtás – a közhiedelemmel ellentétben – nem egy konkrét nap, hanem egy több hétig tartó folyamat, amit számos tényező befolyásolhat. A legeltetés kezdetét és végét ugyanis nem a naptár, hanem az időjárás, a talaj és a gyepnövényzet állapota határozza meg, valamint befolyásolják a domborzati viszonyok is. Ezek közül a legfontosabb a legelők állapota és az időjárás alakulása. A gyepterületek növekedési erélyét és a talajszerkezetét nagymértékben befolyásolja a hőmérséklet és a csapadékviszonyok alakulása. Ezekre a tényezőkre a védett természeti területek kezelése során fokozottan figyelni kell, hiszen a nagytestű állatok a vizenyős, laza talajon nagy taposási kárt okozhatnak, ezáltal károsíthatják a gyepvegetációt is. A legeltetési időszak hazánkban általában április második felétől október végéig tart, viszont mint ahogy fentebb is kiemeltük, nem helyes annak sem kezdetét, sem befejezését a naptárhoz igazítani. A legeltetés kezdetének az a jó időpontja, amikor a talaj már kellően száraz és a fű megfelelően magas.
Állattenyésztési szempontból a kihajtással kapcsolatos előkészítő munkák valójában már sokkal korábban, az előző év őszén elkezdődnek a legelők tisztításával, ápolásával, majd folytatódnak a kihajtás előtt az állategészségügyi és egyéb technológiai kezelésekkel (pl.: fülszámozás, az esetlegesen elhagyott fülszámok pótlása, körmölés). Tavasszal minden haszonállatfajnál fontos technológiai lépés a legelőhöz, a friss fűhöz szoktatás, ami azt jelenti, hogy a végleges legelőn tartózkodás időszakát megelőzi egy 1-2 hétig tartó, napi kétszeri, rövidebb időtartamú legelési időszak.
A legelő állatfajok takarmányozásának máig legjobb és leggazdaságosabb módja a legeltetés. Az előbbi kijelentés ellenben csak akkor állja meg a helyét, ha a legeltetés fenntartható módon történik. Az állat és a legelő egymásra utaltsága nemcsak gazdasági, hanem környezet-, természet- és tájvédelmi kérdés is: a legeltetés egyrészt táplálékot biztosít az állatok számára, másrészt a füves puszták, ártéri területek természetvédelmi kezelésének is az egyik legjobb módja. A legeltetéses gazdálkodásnak köszönhetően maradt fenn hazánkban számos természetvédelmi szempontból értékes gyepterület.
Napjainkban egyre növekvő problémát jelentenek a féreghatószerek, mint pl. az ivermektin, amelyek a legelő állatok trágyájával jutnak ki a gyepekre. A legelőkön található trágya fontos forrást jelent számos ízeltlábú csoport, pl. ganéjtúrók (Scarabidae), legyek (Brachycera) különböző képviselőinek, amelyek együttesen alkotják a trágyalebontó ízeltlábú faunát. Kimutatták, hogy az ivermektinnel kezelt trágya vonzza a ganéjtúrókat, ugyanakkor az ivermectin elpusztíthatja a lerakott petéket, vagy a kikelő lárvákat. Egyértelműen kimutatható az is, hogy ha ivermektinnel kezelt haszonállatokat legeltetünk, akkor szaporulat hiányában az ízeltlábúak állománya mindössze öt év alatt akár harmadával-felével is csökkenhet a területen. Az ivermektin kezelés időzítésének változtatásával azonban sokat tehetünk a gyepek biodiverzitásáért.
Ennek egyik kézenfekvő módja, ha az ivermektin-hatóanyagú állatgyógyászati szereket a kihajtás előtt legalább hat héttel, vagy a legeltetési szezon végén adjuk be. Így elegendő idő áll rendelkezésre ahhoz, hogy a szer kiürüljön a haszonállatok szervezetéből és a vegetációs időszakban (tavasztól őszig) a legelőkön tartózkodó egyedek trágyájukkal ne juttassanak ki ivermectint a gyepekre. Amennyiben behajtás után kezelik ivermektinnel az állatállományt, úgy a legelőn összeszedett paraziták nem jutnak be a téli szállásra. E megelőző jellegű megoldásokkal jelentős mértékben növelhető a trágyához kötődő ízeltlábú-fajok állományainak nagysága és a trágyalebontás hatékonysága is.
A trágya jelenléte a legelőn természetes és a biodiverzitás fenntartása, növelése szempontjából nélkülözhetetlen, de láthatjuk, hogy a trágyalebontó ízeltlábúak révén végbemenő minél gyorsabb lebontása a gazdák érdeke is. Összességében az ízeltlábúak fontos szerepet játszanak a trágya felaprózásában és lebontásában, így ha megfogyatkoznak, a trágya jóval lassabban vagy egyáltalán nem bomlik le, ahogy az megfigyelhető számos hazai, legelőként hasznosított gyepterületen. A legelőn maradó trágya pedig gátolja a füvek csírázását és kiégetheti a növényzetet, ezáltal rontva a gyep takarmánytermelő képességét, továbbá lehetőséget biztosít a gyepeken nemkívánatos növényfajok (pl. pionír gyomok, idegenhonos növények) megtelepedésére is.
Az egészséges gyepi ízeltlábú közösségek a trágyalebontás révén a gazdálkodók számára jelentős hasznot biztosíthatnak, ezért fenntartásuk gazdaságilag közvetlenül is előnyös. Továbbá a trágyalebontó ízeltlábú fauna képviselői fontos táplálékállatai más ízeltlábú csoportoknak, többek között pókoknak (Araneae), futóbogaraknak (Carabidae) és sutabogaraknak (Histeridae), valamint a gyepeken előforduló védett gerinceseknek, mint a hüllőknek, és az egyre fogyatkozó állományú parti- és gyepi madaraknak egyaránt.
Írta: Gál Renáta, Nagy Csaba Péter